2009. máj. 8. 20:43 - írta karmakiller

Nem elég, hogy elkéstem vele jól, most még itt bénázik velem a fríblog is, nem akarja feltölteni a cipős képeket.

Szóval cipők. A pontos számukat nem tudom, negyvenvalahány, de a kacsacsőr az ötven felé van nyitva. Sajnos mindet nem tudom megmutatni jelenleg, mert itt dublinban csak tizenhét párral élek együtt (a képen csak tizenöt van, mert kettő bent maradt a szekrényben és így lemaradt), bár a betegségem komolyságát jól mutatja, hogy öt párral jöttem fél éve. Istenem mekkora dilemma volt, hogy melyik legyen az az öt, amit még bele tudok paszírozni a bőröndbe a hasznosság elvét is alkalmazva. Aztán a húgom mondta, hogy mit idegeskedek, ha többnek már nincs helye, úgyis veszek majd néhányat. Így lett. Amúgy képes vagyok bárhol, bármikor cipőt venni, nem számít, ha nincs mit felvenni hozzá, mert akkor meg az van, hogy majd veszek hozzá ruhát. De ettől függetlenül van pár, amit még sosem hordtam.

(és akkor ide jönne a csoportkép, ha a fríblog engedné feltölteni - ápdét: sikerült, íme)

Anyukám szerint én ezt a mértékű cipőszeretetet az apai nagyanyámtól örököltem. Meg még a táskamániát is. A családban amúgy más fertőzött nincsen, persze mindenki szereti a szép cipőket, de ez a fajta erős érzelmi viszonyulás (függés) csak rám jellemző. Sokszor látom ám a szánakozó tekintetüket, amikor újabb cipősdobozokkal érkezem. Néha én is elszégyenlem magam, hogy de most őszintén mi a fenének még egy, de tehetetlen vagyok. Tényleg nem egyszerű az élet így cipőaddiktként, mindenhonnan csodás lábbelik leselkednek az emberre, pirosak, zöldek, lilák, kopogósak, játszósak, mindenfélék. Te meg csak figyeled, ahogy újra és újra szerelembe esel és nem tudsz úgy elsétálni mellettük, mintha semmi sem történt volna. Hát így lett nekem is ennyi és tudom, hogy itt még nincs vége. Egyszer majd külön szobájuk lesz. A moziszoba mellett.

Ez itt a legújabb szerzemény. A történetünk egy esős kora tavaszi napon kezdődött, amikor megláttam minden fesönviktim mekkájában, a tk maxx-ban. Szerelem első látásra, aztán amikor a lila ködtől megláttam az árát, akkor inkább óvatosan visszatettem, gyorsan sarkon fordultam és elrohantam. Persze az agyamba befészkelte magát, nem hagyott nyugodni, de idővel sikerült elfelejtenem, illetve mondjuk úgy, vígasztalódtam másik cipőkkel. Aztán egy napsütéses áprilisi napon újra találkoztunk amikor a géjfrendemmel elmentem a fent nevezett szentélybe, hogy jól rábeszéljem arra a csodálatos kék cipőre. A szemben lévő polcról figyelt, de persze úgy csinált mint aki nem vesz észre. Én megszólítottam azért, fel is próbáltam és szokás szerint sétáltam vele pár kört. Ez a kézben fogás, sétálgatás nálam egy fajta próba. Arra megy ki, hogy képes vagyok-e visszatenni. Képes voltam, mert akkor éppen győzött a jobbik felem és a nincs is rá szükségem dobozba került. Este aztán a peti írta, hogy ő bizony visszament a kékért. Majdmegőrültem. De aztán megnyugodtam és a következő héten úgy lopóztam oda a polchoz, mert tudtam, hogy ha még ott lesz, akkor az enyém lesz, nincs mese, így kellett történnie, rám vár, megérdemlem. Ott volt, úgyhogy azonnal megvettem. Ja, harmadáron.