ide:
http://helloeszter.blogspot.com/
és ledobtam az álnevem is, vállalom a pollyságot.
nem írtam jó régóta ide, valahogy nem ment, kellett egy kis szünet.
most meg durva közléskényszerem támadt, de valahogy nem illek már ebbe a régi jelmezbe, úgyhogy addig feszengtem itt tanácstalanul, míg tönkre nem tettem a régi sablont, eltűntettem a linkjeimet ésatöbbi. ez kicsit most megviselt, úgyhogy visszajövök majd holnap, aztán meglátjuk mi lesz.
A karácsony egyébként csodásan sikerült, pedig féltem tőle. Igaz, a tavalyinál rosszabb semmiképpen nem lehetett, úgyhogy már alapvetőleg pluszban indultunk, de azért megint nem otthon, nem a családdal, huszonharmadikán nem a barátokkal, ráadásul még a mégmindigfontos is megkérdezte, hogy nem megyek-e mégis. Hát nem. Viszont a kábetűs diszkófiú meg pont karácsony előtt költözött haza, úgyhogy hárman maradtunk, egyforma vezetéknévvel, átvettük a hatalmat, mármint ami dundalkot illeti meg a mogyoróerdei lakóközösséget.
Persze dolgoztam huszonnegyedikén, mert itt az még nem ünnep, de hálisten időben hazaértem, már ha az annak számít, hogy fél órám maradt csomagolásra meg zuhanyzásra és lánynaköltözésre. Viszont nem számoltam azzal, hogy a lakótársaim, bár tudták, hogy lelépek, a vacsorával megvártak engem. Tiszta ciki volt, mert rohangáltam fel-alá, leültünk vacsizni, helyenként meghatódtam, aztán jött az esszbetűs diszkófiú (már nem írhatom le a nevét, mert valami őrült nő zaklatja és valószínűleg ezt is olvassa, szóval ha igen, fedd fel magad!) és vele most akkor mit csináljak, ciki felállni és elhúzni ezek után, de nekünk meg még vacsink sincs, a konyha meg egy órányi útra, a karácsonynak meg már mindjárt vége, úgyhogy végülis felálltam, megölelgettem és elrohantam. Fánk volt, de miután megpróbáltam még pár csokis gingerbreadet ráerőltetni díszként, eldőlt, úgyhogy kikötöttük cipőfűzővel a karnishoz, de később is eldőlt, amikor az említett sütiket próbáltuk visszaszerezni. Itt már hárman voltunk, mert a harmadik, szintén kábetűs diszkófiú is hazaért. A pulyka túl nagynak bizonyult, talán reggelre sem sült volna meg, nálunk meg már kilenc volt, úgyhogy a csirkét tuszkoltuk be a sütőbe és a biztonság kedvéért bort bontottunk, cigit tekertem nagyüzemben, aztán ezek hatására elkezdtük üvöltözni, hogy karácsooony, meg éhesek lettünk, de a csirke sem adta magát olyan könnyen, úgyhogy a huszonnegyedikei vacsim roaster krumpli volt barbekjúszósszal, mert mire a csirke jó lett én már nem akartam őt. Cseréltünk ajándékokat, én barbiet kaptam majdnem, aztán az új társasjátékkal próbáltunk meg játszani, sikertelenül, ugyanis a játékszabályban elfelejtették leírni a szabályokat, csak a hülye tartozékokról, azok egojáról és történelméről esett egy-két oldal.
A másnap csodásan indult, esszel együtt keltünk, kávéztunk szokás szerint, aztán én ígeretem alapján nekiálltam scone-t sütni, pedig nem voltunk éhesek, aztán bekucorodtunk a kandallóhoz, kizártuk a nappalt, helyette csináltunk alkonyatot meg hangulatot és cigit és ott fókáztunk a tévé előtt, mert a nézzünkfilmet,jódemit kérdésre az essz a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy a gyűrűk ura trilógiát. Ez azért meglepi, mert tudják, hogy én imádom és bármikor, és amikor karácsony előtt hónapokkal ezen agyaltunk és én beajánlottam, mindenki azt mondta, hogy naneee. Erre tessék, sőt, mi lettünk a fellowship of the christmas, folytattuk is volna azonnal tovább, azonban át kellett menni a szomszédba karácsonyi vacsira. Na, az fájt, mármint a felkelés, összeszedelőzködés. Persze jött a hülyeség, hogy mit találjunk ki, de mivel tényleg nem volt mit, a fiúk kérték, hogy próbáljak meg rendesen viselkedni és ne arra játsszak, hogy kidobjanak bennünket. Pedig csak azt találtam ki, hogy megmondom a gyereknek, hogy nincs is jézuska. A vendégeket nem ismertem, aztán később sem akartam ezen változtatni, nem ittam, hogy nehogy rossz legyek, meg is jegyezték, hogy milyen visszafogott vagyok, miabaj. Mindezt azok után, hogy az egész éjjel áramkörökről és örökmozgókról beszélő csávó azt mondta, hogy nem ismer, meséljek magamról. Cha, én? Aztán megettük a pulykát, iszogattunk, én kortyolgattam, előkerült a rizikó, amit én nem játszom mióta a huszas éveim elején elég sok időt töltöttem ezzel, na meg az utána következő veszekedések hallgatásával, helyette megkaparintottam a masszázsfotelt, amivel mentem négy egésztest relax kört, mire éjfél is elmúlt, az első kör lement és én haza akartam menni bármiáron. Essz csatlakozott hozzám, a kezdeti nemenjetekmárt hamar felváltotta, a ja, ha egyedül akartok maradni, ami mint egyedüli lehetőség maradt a lelépésre, azért nem is firtattuk. Otthon begyújtottunk a kandallóba, cigiket bekészítettük meg a második részt a középföldéből és hatalmas gandaaalf ordítással belevetettük magunkat a huszonhatodikába. Mire a ká hazaért már a harmadik rész ment és reggel lett.
Aztán mivel világosban nem tudok aludni, kinyíltak a szemeim tíz körül, lekóvályogtam, befészkeltem magam a nappaliba, ahol még mindig éjszaka volt meg tűz, nemsoká jött az essz is, ki kellett találni mikor megyek vissza (persze csak másnap reggel), aztán miután ez eldőlt, reggelikávécigi és harmadik rész, return of the christmas.
Gyakorlatilag a két és fél nap alatt nem csináltunk semmit, csak befűtöttünk a kandallóba, cigiztünk, ettünk, a sütiket-édességeket ki-be hordoztuk a nappaliba, videóhívásokat kezdeményeztünk a hazaszakadt diszkófiúval, kiabáltuk, hogy karácsooony, és üvöltöttük, hogy gandaaalf és mégis kurvajó karácsony lett.
Persze, ha nem kell dolgozni mennem, akkor mindig kipattan a szemem már hétkor és úgy kell magamat visszarántani az ágyba, hogy na még egy órát aludjál. Aztán általában nyolc után végleg kidob az ágy, elvonszolom a szennyest a mosógépig, csinálok kávét meg a szokásos pohárnarancslé, amivel visszabújok a laptop mellé. Ez a legpihentetőbb, csend van, látom és hallom a reggelt, tovább tart a nap.
Nade tegnap. Igaz, hogy két hete már itt is rendes, európai tél van, de amilyen látvány reggel fogadott, vissza is bújtam gyorsan az ágyba, amit közöltem a világgal is, aztán felgyorsultak az események és a legjobb középiskolai barátommal klubbot alapítottunk, aztán mint egy őrült kitakarítottam és mostam mindent. Gyakorlatilag ennyi volt az említésre méltó cselekedetem, na meg a hóhelyzet ellenőrzése az erkélyen egy-egy cigi keretében (nagyon jól néz ki a tenger havas parttal). Persze a délutáni alvás miatt az éjszakai jórészt kimaradt, filmeket néztem és aludtam be rajtuk időről-időre, meg romboltam. Kinyírtam a hűtárs, kedvenc elektromos fogkefém, éjjel összetörtem egy poharat, illetve a takaróm verte le a székről, úgyhogy reggel ötkor üvegszilánkokat szedegettem mezitláb. Ma meg megint visszafekszem.
Persze találkozni kellene pár emberrel, írni meg még többnek, na meg elmesélni mi történt mostanában, de ma még én szabin lennék, ugyanis megfogadtam, hogy holnaptól rendes-normális ember leszek, nem eszem több karácsonyra kapott édességet és kevesebb seb meg heg lesz a kezemen.
Címkék: bobmarley, cider, csintalanság, dublin, federicoaubele, friends, koncert
Persze hétfőn egy órával tovább kellett dolgoznom, pont akkor, amikor amúgyis sietnem kellett be a városba, mert a federico vár az academy2-ben. Elindulás előtt még gyorsan lecsekkoltam a netet és újra szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy a wailers is aznap este játszik, de hát két helyen nem lehetek egyszerre, a federico aubele-re meg már megvan a jegyem. Ekkor láttam a szemem sarkából, hogy a wailers az tizenegy, vagyis gyakorlatilag kivitelezhető lenne, de hát ki az a hülye. Hát másfél óra édes-andalító spanyol gitár zene, az aurélbongyor federico, a csakahangjátismertemfel natalie clavier és a mínuszhúszfok után kiderült, hogy én, mert az egyszer elejtett úgy elmennék a másikra is, meg a végén kijelentett, az sem érdekel, hogy nincsen éjszakai járat után a zsé megvonta a vállát és azt mondta, hogy hát menjünk. Az egyetlen kikötése az volt, hogy reméli ott melegebb lesz.
Hétfő, fél tizenegy, belváros, sehol-senki, a federico is eléggé családiasra sikerült, temple bar, alig pár ember, a button factoryba még nem engednek be, nekem gyakorlatilag befagy a pcsm, jegyünk nincs, jegyiroda zárva, kábé húsz ember. Aztán egyszercsak hűde sokan lettek, kapunk jegyet, de még mindig nem engednek be. A sörök, a cigik és a mingyámegfagyok lassúságában rájövök, hogy tele van a tér, tolonganak az emberek, valahogy bejutunk, majdnem éjfél. Az előzenekar csodálatos, nemreggea, de azóta is utánuk kutatok a neten. Amolyan hatvanasévek amerikai tánczenekar alapban nyomja négy cuki fiú, tesznek bele mindent, sok-sok swinget és rockandrollt, némi jazzt, egy kis skat, néhány hang mintha elvistől jönne és mindez indie dizájnnal. Csak kapkodjuk a fejünket és örülünk, ha gyorsabb lennék, bizonyára az első sorban sikítoznék és a melltartómat is a színpadra hajítanám, de így csak annyira futja, hogy azt kívánjam ne legyen még vége, de amikor az öreg raszták fél egykor megjelennek, akkor azért már tudom mit is keresek ott. Ismerős dalok bob marleytól, meg kevésbé ismerősek a mai wailerstől. Ha csukott szemmel ringatóznék, azt gondolnám a bob van a színpadon, olyan a hangja, na meg a kinézete is félig, a másik fele meg jézus. Jammelünk meg nem aggódunk, tina turnert is énekelünk. Meleg van, tömeg, písz, mosolygás, így elveszik az idő megint. Két óra, riadok fel, mindjárt kelnem kell, de ahhoz még haza is kell jutnom valahogy. Pont itt egy taxi, fél három, kulcs a zárban, három és megintajjajjj.
Csütörtök este újra bekapcsoltam a telefonom és akkor jött a mírától az üzenet, hogy elköltözős buli szombaton, menjek. Egyrészt nem találkoztunk már hónapok óta, másrészt meg kicsit még nekem is betett ez a két nap mínusz külvilág, ráadásul kezdek újra normális lenni és hiányzik a pörgés, úgyhogy szombat este uccuneki swordsnak, persze esőben. Kisebb telefonos beirányzás után megtaláltam a lakónegyednek álcázott labirintust, majd amikor az utolsó saroknál elfordultam balra, rámszakadt az ég és hirtelen az esőből havas-jeges lett, sajátfilmes zsánerkép lettem.
A buliban igazából a mírán kívül nem ismertem senkit, de nem bántam, főleg miután a bemutatkozásnál gyorsan kiderült, hogy nem lesz probléma. Amíg kész lett a paprikás krumpli, addig mi ápdételtük egymásnak az életünket, aztán ahogy megfőtt a vacsi, a pokol is elszabadult. Gyorsan megismerkedtünk, átkereszteltünk, bár az afiú kevésbé lett boldog ettől, végre láthattam a kattant olaszt, aki tényleg késsel hadonászik, bár kiderült én veszélyesebb vagyok. Előkerült egy gitár, egy csomó cigi, jajjj, néhány karaoke oldal, ezzel párhuzamosan eltűnt egy csomó ital, a nevem, mindig az aktuális söröm, valamint általában a társaság fele, akiket azért hang alapján elég biztosan be lehetett tájolni a konyhában, a laptop, azon belül a youtube előtt. Oké, bevallom, norah jonest még én is énekeltem, aztán háromkor megijedtem, hogy pár óra múlva dolgozom, fél négykor hazamentem, majd fél óra alatt sikerült leírnom azt, hogy ajjjajjj, és gyorsan lefeküdtem.
És akkor van ez a zene két napja, ami megszüntette a kapcsolatom a külvilággal.
A great lake swimmers-szel egyidőben nagyon kedves barát jött otthonról, de a fogadóbizottságban való szereplést le kellett mondanom. Mivel a diszkófiúknál, dundalkban vendégeskedett, szerda délután én is oda tettem át a főhadiszállást. Aznap volt a szülinapja, úgyhogy esszel elrohantunk shoppingolni, amiből zenei érintettségű filmek, észidészis bögre meg queenre léggitározás lett, de hazaértünk. Mivel dzsánni civilben szakácsként van definiálva, így már várt bennünket az aznapi vacsorával. Persze volt örömködés meg mindenféle történetek, víédzsvan, sör csak nekem, mert ketten nem isznak, ketten meg nem kívánták, no meg mindenféle legálherbál, mert a dzsánni kísérletezésbe fogott, ha már itt lehet. Amikor már úgy érezhette a szegény szülinapos, hogy mi azt elfelejtettük, jött a torta meg az ajándékok. Slash lett az isten, megint, jött a youtubeozás, aztán a mindenféle nyert három körül, mert szépen lassan éreztem lecsukódni a szemeimet, úgyhogy elvonultam a picasso kék korszak szobámba, ezzel gyakorlatilag kiszorítva onnan a vendéget.
Aztán másnap persze én voltam az első kelő, ha nem számoljuk az egyetlen aznap nyolcra dolgozni igyekvő személyt. Kicsit szenvedtem, mert mindenki aludt még, én meg már nevetgéltem volna, és persze nem tudtam internettel kávézni, mert a dzsanni bent álmodott a gépházban. Rendes gyerek lévén rendet varázsoltam, amire aztán a szoba is életre kelt, én kávét főztem, a vendég meg cigit és mire a ká is felébredt és a látogató is megérkezett, már kínai voltam és apró pici résen néztem kifelé. Filmes nap lett, mert az eső két hete esik nagyon rövid szünetekkel, de így volt tökéletes. Vacsora is lett, rittyentettünk egy pasztát, és mivel szereztünk még egy tortát, ismét megköszöntöttük a szülinapost, aztán még egy film és még egy, közben meg egy víédzsvan one hit wonders lista és nekem gyorsan irány az ágy, mert reggel nagyon korán kelés és munka déltől. Meg egy alabama3 másnap.
Igazából nincs időm írni. Végre. Mindig van valami, aztán minél több dologgal vagyok lemaradva, annál nehezebb nekiállni. A nyafogás meg elmúlt, úgyhogy késztetést sem érzek a fájást betűbe faragni.
Nade. Voltam great lake swimmers koncerten, ami elbűvölő volt és csodás, annak ellenére, hogy szakadó esőben és özönvízben kellett megkísérelnem az északról délre jutást. Az előző esti hasonlóan hideg és vizes élmények alapján a gumicsizma lett az outfitem meghatározó része, amit nem kicsit élveztem, tócsák közepében topogtam, mosolyogva gázoltam át mindenféle nagy vízfelületeken a mögöttem jövő fiúk meg csak irigykedtek. Természetesen az énekes fiúba fájdalmasan szép hangjába megint beleszerettem, volt is utána itthon loopolás. Mivel a poszterbegyűjtő helyen volt ez a koncert is, itt is kellett szereznem egyet. Szerencsére a vécében találtam egyet még a koncert előtt, mert később már sehol sem volt. Az ezután következő minimal techno buli kicsit éles váltás volt, de meg tudtam volna szokni, ha a dídzsé nem rontja el, úgyhogy tovább kellett botorkálni mindenféle helyekre a változatlanul szakadó esőben, de mindig csak tovább, mert sehol sem volt jó. Aztán a vilidzs nevű hely ajtajában meghallottunk valamit azokból a csodálatos kilencvenes évekből és jól berontottunk, hogy aztán fél óra múlva távozzunk, mert a kilencvenes évek csak álca volt, hogy jól becsalogassanak bennünket.
Néztem tegnap ezt az elragadó filmet (the boat that rocked) és egyszercsak azt mondta benne az egyik főszereplő, hogy "these are the best days of our lives" ésakkor a sok gyógyszer meg a péemes hatására aznap huszonnyolcadszorra is elérzékenyültem és csak jöttek az élmények a saját kis életem legjobbnak ítélt napjairól. Gyorsan írtam is a szindinek, hogy jajjj, vajon lesz-e még ilyen és így tovább, aztán megnyugodtam. Mivel az influenza nem akart tágítani mellőlem tegnap sem, előbb hazajöttem a munkából, de előtte beszereztem az ultimate gyógyszert, amiből először egyszerre kettőt kellett bedobni, aztán négy óránként még egyet-egyet. Mivel elaludni nem tudtam, tizenegy körül elindítottam még egy filmet, aztán egykor mondtam, hogy oké most már villanyoltás, de előtte még egy gyógyszer, mert ugye megint eltelt négy óra. Hát mint fél öt táján kiderült nem kellett volna ez az ötödik már, gyakorlatilag túladagoltam magam és arra ébredtem, hogy zsibbad a bal karom, durván szédülök, halucinálok és amikor megpróbáltam felkelni az ágyból, akkor jöttek a pánikroham tünetek meg az ájulás. Két órán keresztül próbáltam mindenféle jógalégzéssel, meditációval, meséléssel nyugtatgatni magam és nem figyelni az időről-időre beinduló zsibbadásra. Frankó kis szívrohamos tüneteket produkáltam, aztán reggel hatkor megtaláltam a betegtájékoztatót is, ami pont ilyesmikről írt mint mellékhatások és túladagolás esetén előforduló tünetek, ollé. Hétkor sikerült elaludnom, kilenckor meg kelnem. Azt hiszem ilyen közel még sosem voltam ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy lehet, hogy meghalok, úgyhogy az életem legrosszabb napjai kategória is bővült.
Ma nem veszem már be ezt a gyógyszert, azt hiszem. Muszáj megmaradnom, ugyanis pénteken great lake swimmers koncert, huszonegyedikén alabama3, harmincadikán meg federico aubele.
Tegnap hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a jane austen regényekből készült filmeket. Megnéztem a persuasions-t, majd a sense and sensibility-t, ma pedig folytattam az emma-val és a mansfield park-kal. Most állok neki majd a northanger abbey-nek, viszont a pride and prejudice-t valószínűleg ki fogom hagyni. Nem tudom mi történt velem, nem vagyok nagy romantikus könyv és film rajongó, az első jane austen regényt huszonnégy éves koromban nyomta a kezembe a trevor, itt írországban, addig valahogy mindig hevesen tiltakoztam. Majd persze az első után meg sem álltam addig, amíg az összeset ki nem olvastam. Valószínűleg ez annak tudható be, hogy tizenhat éves koromban a jane austen életmű helyett egy négy évig tartó kapcsolatba kezdtem, na meg rögtön együtt élni. Amikor huszonnégy évesen kiolvastam őket, akkor meg egy másik négy éves kapcsolatot próbáltam befejezni. Most meg influenzám van. Nemsertés.
(És itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy egyébként a könyveket sokkal jobban kedvelem, mint a filmeket, csak ugye két nap alatt nem lehet öt-hat könyvet kiolvasni. Ja, és a kedvencem a persuasions.)
Címkék: bob, family, friends, gasztroblog, homesweethome, nyaff, szindi, zene
Mostanában sarah blasko meg az alvás a legjobb barátaim. Az előbbi, mert csodás a lemeze és minél többet hallgatom, annál inkább világos számomra, hogy jobb zenét nem is kaphattam volna, az utóbbi meg, mert magamhoz képest rengeteget alszom és nem tudom túlaludni magam, mintha most pihenném ki az eddigi életem. Csak ámulok. A vágyaimat meg levesbe fojtom, főleg répalevesbe, bár a múltkori répaleves-répatorta menü után önkéntelenül is a paradicsomleves után nyúltam a boltban. Valószínűleg az lehet a probléma, hogy a szindi mostanában gyakran mondogatja, hogy menjek már, mert hiányzom, meg a fiúk is elég aktívak lettek a kapcsolattartásban, jön a karácsony, az én kemény szívem meg meglágyul. Olyanok vannak, hogy súrolom a tűzhelyt és akkor valahonnan belekerül az orromba az otthoni karácsonyi készülődés illata (mert nekem fontos emlékekhez egyedülálló illatok társulnak), és akkor ott nyűgök a többieknek, hogy hazaaaa! Sütés-főzés-konyha témában még annyit, hogy megsütöttem az első scone-jaimat mindenféle előképzés nélkül, málnásat, vegyes erdei gyümölcsöset meg mazsolásat, és durvánjól sikerült, bob úgy mondaná: lézer.
Holnap meg bank holiday, ami azt jelenti, hogy tovább alhatok munka előtt, viszont cserébe el kell viselnem, hogy a narancsszínűre alapozott és/vagy szürke pamutmackós ír tinédzserek az ablakom alatt durrantgatják a halloween hétvégére észak-írországból csempészett petárdáikat meg tűzijátékaikat.
Ma kisebb pánik tört ki a gyárban, mert bár mindenki februárban akar szabira menni, a terhességtől meghülyült tulajdonos kitalálta, hogy márciusig senki nem megy sehova. Persze a kedvenc kolléganőm rögtön beparázott, mert az a fajta, én meg jót röhögtem és mondtam, hogy olyan nincs, hogy a harmincadik szülinapomat ne otthon, a barátaimmal és a családommal ünnepeljem, úgyhogy max felmondok előtte. Persze délutánra csillapodtak a kedélyek, hivatalosan is mehet mindenki oda, ahova akar. Mivel tisztában vagyok a dolgok változékonyságával ezen a helyen, úgy döntöttem, hogy hazajövök és gyorsan búkolok jegyet, úgyhogy február huszonháromtól március kettőig otthon, aztán mivel ma rájöttem arra is, hogy a megtakarítós bankszámlám nem is márciusban, hanem februárban jár le, lehet, hogy már csak összepakolni jövök majd vissza, de ezt még meglátjuk!
Mivel mostanában mindenki annyira hiányzott már, most hatalmas a hepinesz, ünneplés on, úgyhogy el is futottam a hűtőig egy smithwicks-ért, valamint itt táncolok a szoba közepén erre:
Ma reggel nyolc órányi kalandos, összevissza, mély álomból ébredtem meg egy hosszanti vágással a bal csuklómon. A következő nemértem is jött aztán öt percen belül, szindi onlájn ecsetelte mit álmodott és nem elég, hogy sokszor ugyanaz történik velünk, de még ugyanazt is álmodjuk. Gondoltam, akkor mára iktassuk ki a valóságot, úgyhogy elmentem a moziba megnézni a doctor parnassust és hát nem is találok szavakat. Az volt a legrosszabb a filmben, hogy vége lett és amikor kijöttem a moziból, ugyanolyan volt a világ, mint előtte, illetve hasonló. Most meg itt vakarom a fejemet, hogy mit nézzek ma este ezek után. A szindi biztos azt mondaná, hogy semmit, mert szerinte nem normális ennyi filmet nézni, de én meg nem tudom másképp csinálni. A napi egy kijön simán átlagban, a rekord az öt, amit tavaly karácsony másnapján állítottam fel és múlt héten majdnem megdöntöttem. Aztán ma reggel találtam ezt a mondatot: "to find out who you are becoming, find stories that move your heart" és minden kétségem eloszlott. Kellenek nekem ezek a történetek, az a hátborzongató érzés, amikor beleszaladsz egy olyanba, ami pont az aktuális élethelyzetedet, problémádat vagy érzelmeidet adja vissza, vagy bizonyítja, hogy igenis létezik az a világ, amiben te élsz és lehet az a valóság, a te valóságod.
Pár napja meg véletlenül ráakadtam egy régóta keresett könyvre. Hat éve olvastam bele annak a bimbó utcai lakásnak a zongorás szobájában, ahol a ház három ura minden pénteken eszméletlen bulival várt, amiben kötelező elem volt a mr bojangles meg a paradise city. Bár nem emlékeztem sem a címre, sem az íróra, igazából nem lett volna nehéz felkutatni, mivel a témája annál inkább megmaradt: paul gauguin. De mindig volt más olvasnivaló, valahogy mindig kicsúszott a kezeim közül. Aztán a hét elején elhatároztam, hogy megérett az idő proust-ra. Be is készítettem az első könyvet, de előtte olvasgattam kicsit a mesterről, meg azokról, akikre oly nagy hatással volt. És itt ugrott be somerset maugham meg a rég elfeledett könyv, úgyhogy most proust csúszik és van helyette the moon and the sixpence.
Amúgy minden rendben, béke van idebent, tárt karok meg sok mosoly kívül, körben meg nyugalom, szabadság. Valahogy úgy érzem magam mint tizenhat évesen, mintha meg sem történt volna semmi, ami azóta. Mintha esélyt adtam volna újra magamnak, hogy az legyek, aki szeretnék. De az is lehet, hogy csak rájöttem végre, hogy milyen könnyű lesz az ember attól, ha nem néz mindig hátra.
